A tudás birtoklása
A tudomány világa is olyan, mint az élet maga. Ha visszatekintünk az emberiség történetének évezredeire, láthatjuk, hogy csodálatos találmányok, tudományos eredmények születtek, majd enyésztek el. Több mint száz éve egy szivacsgyűjtő bárka legénysége a görög Antikitera szigete mellett egy közel kétezer éve elsüllyedt hajó roncsaira lelt. Rakománya csodálatos antik műtárgyakból állt, a bronz- és márványszobrok, míves edények között egy erősen oxidálódott réz szerkezetet is találtak.
A korabeli tudósvilág véleménye megoszlott, hogy a felismerhetetlen tárgy lehetett-e egyáltalán a hajó rakományának része. A látható részletek ugyanis egy fogaskereket tartalmazó műszert sejtettek, a pontos, finom kidolgozás sem a görög eredetet erősítette. Végül az antikitérai mechanizmust (így hívják a mai napig) kiállították a Görög Nemzeti Múzeumban, és csak megtalálása után közel száz évvel derült ki, hogy ez volt a hajó legértékesebb rakománya.
Tudósok, műszaki szakemberek a legkorszerűbb röntgeneljárások alkalmazásával csak a közelmúltban fejtették meg, hogy a régi görögök, valamikor Archimédesz idejében egy mechanikus számítógépet szerkesztettek. A háromtucatnyi fogaskerék rendkívül bonyolult csillagászati számítások elvégzésére is alkalmas volt. Ez azonban nem egyedüli produktuma a távoli koroknak. Ugyanígy a mai napig csodáljuk az ókori Róma építészeti emlékeit, a kínaiak, az indiaiak, a dél-amerikai civilizációk szellemi teljesítményét. Az általuk birtokolt tudás egy része beépül az emberiség fejlődési folyamatába, másik része pedig elveszik, s aztán évszázadok, vagy évezredek múlva fedezik fel újra. Az elvesző kulturális örökség talán legismertebb példája, a legendás alexandriai könyvtár, amelyben hamuvá vált az antik világ tudásának szinte egésze.
Nehéz elhinni, de napjainkban is vesznek el értékek, bár látszólag a világhálón szinte minden elérhetővé válik számunkra, és minden szellemi produktumot - értékest és értéktelet - rendkívüli alapossággal archiválunk. Mégis, akkor mi veszik el napjainkban? Például a kis népek kulturális öröksége! Több száz nyelvet fenyeget a kihalás veszélye, múzeumi, halott műtárggyá, ismeretanyaggá válik szinte minden náció néprajzi kincse. Az archiválásra visszatérve: önmagában a megőrzés nem jelenti a továbbélést, és az elérhetőség nem jelenti a tudás birtoklását. Ahhoz a befogadásra is szükség van, ami korántsem olyan egyszerű feladat. Egy-egy kutató hiába ismer meg egy már senki által nem beszélt nyelvet, az már csak tudományos kuriózum marad.
Az egyetemeknek - így a mi intézményünknek is - a legfontosabb feladata az információhalmazban való eligazodás és a feldolgozás megtanítása lenne. Ez részben sikerül is, hiszen láthatjuk, hogy a frissen végzettek kiválóan kezelik a számítógépeket, használják annak minden szolgáltatását, a keresőprogramokat is. Közben azt is látnunk kell, hogy a korábban diplomázottak zöme korántsem ilyen magabiztos computer használó. (Jó lenne egyszer nekünk is megvizsgálnunk, hogy öregdiákjaink milyen hatékonysággal használják napjaink kommunikációs eszközeit!)
A nemzeti, tradicionális kulturális értékek fogyásának sokak szerint a globalizáció az elsődleges oka. E nézetet vallók károsnak tartják azt is, hogy a világ nagy és gazdag nemzetei elcsábítják a kis népek tehetséges embereit. Nyugodtabb egzisztenciát, de mindenekelőtt jobb munkafeltételeket, gyorsabb előmenetelt biztosítanak. A radikálisok ezt egyfajta tudományos imperializmusnak tekintik, de én korántsem tartom olyan károsnak, mint a gazdaság és a kultúra egyéb területein tapasztalható erőfölény következményeit.
Hiszem, hogy a tudomány - ahogyan a 19. század írástudói vallották - az igaz birodalma, ahol a tények, a kísérletekkel alátámasztott eredmények jelentik a teljesítményt. Ez egyfajta védelmet, támaszt is jelent, de a kép árnyaltabb. Éppen a mindenki által elérhető eredmények ismeretében derülnek ki, hogy vannak tudományos tévutak, áltudományos teóriák, amelyek ideig-óráig igen divatosak lehetnek. (Mellesleg előfordulhat, hogy egyik-másik később újra felértékelődik.) A tavalyi pénzügyi válságot követően például sokan - tudományos szaktekintélyek is - kritizálták a liberális szemléletű közgazdasági műhelyeket.
A kisiklások, tévelygések mindig is részei voltak a tudománynak. Olyan ez mint az aranymosás, bizonyos mennyiségű meddőt meg kell mozgatni az aranyért. Általában ott jelentkeznek, ahol az eredmények nagy gazdasági haszonnal járnak. Gondoljunk csak a középkor aranycsinálóira, jövőt kutató asztrológusaira, akik a sok hókuszpókusz mellett felfedezték a porcelánt, új elemekkel, csillagászati eredményekkel gazdagították a tudományt. Manapság is a gazdaság motorját jelentő húzó ágazatoknál látunk morálisan kockázatos, nem kellően átgondolt kísérleteket, ahol minden próbálkozás új távlatokkal, hatalmas profittal kecsegtet.
Nem több és nem kevesebb a mi feladatunk, mint a diákjaink számára olyan tudást biztosítsuk, amit még be tudnak fogadni, és nemzetközi téren is használhatnak. Képességeik kiteljesedhetnek, miközben megmaradnak hazájukhoz ragaszkodó, nemzeti kulturális értékeiket tisztelő polgároknak is. Oly korban élünk, amikor a társadalom harmada-fele számára megadatik a szellemi kincsek birtoklása. Korlátot csak a képességek és az ambíciók jelenthetnek. Talán elértünk az emberiség fejlődésének arra a szintjére, amikor a tudás oly sok embernek a sajátja lesz, hogy egy-egy eredmény nem juthat az antikitérai mechanizmus sorsára.
Dr. Villányi László
dékán
