A mezőgazdaságot szeretni kell - Beszélgetés Nagy Ferenc sülysápi családi gazdálkodóval

Azt firtattuk, hogy milyen tapasztalatokat szerzett az elmúlt két évtizedben Nagy Ferenc elektromérnök a mezőgazdaságban, ahová nem kirándult, hanem visszatért a féltő apai jótanács ellenére. Nagy Ferenc szeme mintha fátyolos lett volna, amikor válaszolt. A mezőgazdaságot szeretni kell. Nincs az az áldozat, amit meg nem hozna érte. Nincs munkaidő, nincs munkajog, nincs fáradtság, amit le nem győzne, aki „parasztnak termett". Ekkora üzemben - Nagy Ferenc háromezer hektáron gazdálkodik - már csapatmunkában kell gondolkodnia. Annak tagjait pedig a már mondott szempontok alapján kell kiválogatni, időbe telik, mire „összejön". A csoportban van ilyen meg olyan szakértő, szakember, mindannyian áldozatkészek, „ügyben" gondolkodnak, nem számolják a perceket, mikor telik már le a munkaidő.

R. L. - M. I.

  - Eszerint nincs is szükség egyetemi szintű agrárismeretekre?

  - Nagyon is van. Én is sokszor érzem ennek a hiányát. Igyekeztem pótolni, amit tanfolyami, hosszabb-rövidebb ideig tartó képzési formákon lehetett. Ezüst- és aranykalászos gazda vagyok. Persze, sokat jelent az önképzés, a hazai és a külföldi tanulmányutak, mert jobb helyzettudatot lehet így kialakítani, ha az ember ismeri, merre halad, hol tart a világ. Én leggyakrabban Ausztriában és Németországban fordultam meg. Mehetnék messzebbre, ha boldogulnék az angollal is. Mert a szakmai ismeretek és a mezőgazdaság szeretete mellett a harmadik fontos feltétel a boldoguláshoz a nyelvtudás. Az én gazdaságom tolmácsot már nem bírna el. Azután meg négyszemközt bizalmasabb, emberibb hangot lehet megütni.

  - Kérjük, beszéljen arról, milyen akadályokat lát a mezőgazdálkodás előtt és milyen emelőket. Másképpen: milyen akadályokkal kell számolnunk, és mik a komparatív előnyeink?

  - Jó kérdés. Annyi vektorról van szó, hogy akár hozzá se fogjunk, de ha meg hozzáfogunk, ne aprózzuk el. Kezdeném hát azzal, hogy a magyar paraszt úgy érzi, nincs igazi agrárpolitikánk. Olyan, amelyik megvédi a jogos érdekeinket az EU boldogabb tagjainak igazságtalanul előnyösebb versenyelőnyeitől. Úgy gondolják, a mi gazdálkodásunkhoz érthetetlenül hiányzik a kedvező gazdasági és politikai környezet. További ilyen stratégiai akadály a hosszú távú tervezés feltételeinek a hiánya. Általában is mondom, a magyar mezőgazdaság történetét akár hiányok történeteként is el lehetne mondani. Tehát megismétlem, hiányról van szó. Hiány van a már mondottak mellett itt olyan szabályozókból, amelyek hosszabb távon érvényesek, lehet tervezni, mondjuk a vetésszerkezetet, vagy a beruházásokat, az új berendezések vásárlását. Ehelyett nem tudjuk, mi lesz holnap, és így van ez a támogatási rendszert illetően is. Mindebből azt következtetem, hogy nincs átgondolt nemzeti agrárprogramunk, amely számolna a külföldiek által privatizált élelmiszeripar hiányával, s annak a következményeivel. Azzal tudniillik, hogy a mezőgazdaság igazi irányító pultja éppen az élelmiszeripar. Az diktálja az árakat, amelyek sok más ok miatt is olyan gyakran és drasztikusan változnak, hogy tartalékok nélkül óriásit lehet bukni a piacon. A hogy újabb hiányt mondjak, tartalékai a mezőgazdasági termelőknek nincsenek. Máról holnapra élünk sokan. Nehezen követhető, s rengeteg adminisztrációs munkával jár az EU-s agrártámogatások megszerzésével összefüggő pályázati rendszer, amiről ugyancsak gyakran információhiánnyal küzdünk.

  - A hiányok közepette mit lehet tenni?

  - Rendkívül sok múlik az emberen, az „emberi erőforráson". Áldozatkészségén, leleményességén, intelligenciáján (azaz az alkalmazkodóképességén), a mozgékonyságán, a fantáziáján, no és persze a folyamatos informálódásán, amibe én beleértem természetesen a tanulást is.

  - Ennyi mindenre tekintettel, a praxis és a piac ismeretében mit tanítana az egyetemen?

  - Ha már engem kérdeznek, én alighanem a hiányokra tevékeny, konstruktív és alternatív válaszokat adni képesség fejlesztését segítő, megalapozó tudományokat preferálnám.

  - Mire gondol?

  - Nem akarok különbséget tenni a tudományok között, hiszen mind fontos, de az idő kevés. Így a közgazdaságtant, a piacismeretet és a pénzügyet szorgalmaznám. No meg a nyelveket. A tehetségről nem beszélnék, mert azt nem lehet tanítani. De azt már igen, hogy mit kezdjen valaki ezzel az isteni adománnyal, ha már adatott neki, és esetleg eleget is belőle.

  - Tapasztalata szerint mi volna az egyetem és a szakemberek dolga?

  - Én azt hiszem az, amire hivatottak. Kutassanak, tanítsanak és ismertessék meg a termelőkkel a legújabb eredményeket, vívmányokat. Nagy szükség volna rá.

  - A gazdák igényelnék ezt a szolgálatot?

  - Annyit mondhatok, nagy szükség volna rá, a többi már kinek-kinek a dolga.

  - Ilyen feltételek mellett mi motiválja a cselekvésben, mi viszi előre, mi sarkallja újabb magaslatok meghódítására?

  - Nem akarok dagályos, vagy fennkölt lenni, de azért az igazat se hallgathatom el. Igen, a mezőgazdaság szeretete, az önbecsülés, az élni akarás, a jobbat, a többet, az eredményesebben tevés érzete motivál. De azt gondolom, e nélkül semmilyen pályán nincs igazán előrelépés.

  - Egyedül dolgozik, vagy van, aki segít?

  - Ketten vagyunk a feleségemmel, ő az irodai munka felelőse.

  - S, hogy érti meg magát az alkalmazottaival?

  - Mint már mondtam, belőlük 16 van. Áldozatkészségük, ügyszeretetük méltányolom, s túl azon, hogy meg is követelem, értékelem is. Például akként, hogy az év bizonyos eredményt mérő idején rendezünk amolyan ihaj-csuhaj, sohse halunk meg ünnepséget, ahol minden van, mi szem szájnak ingere. „S másnap, mehet tovább". De önbecsülésünkkel, magunk becsülésével a munkánk iránti elkötelezettséget, erkölcsi tartásunkat kívánjuk megünnepelni.

  - Már sok mindenről szó esett. Még egy utolsó kérdést engedjen meg. Érzékelik-e az éghajlat-változást, miben és hogyan készülnek a jövőre ezen a téren?

  - Kétségbeejtő tüneteket is tapasztalunk. Ami régen volt, megszűnt. Jóval kevesebb az eső, a növények, az elvetett növények sokszor ki sem bújnak a földből vízhiány miatt. S mi örülünk, hogy így van, mert ha kibújnak, akkor a rájuk jövő aszály végképp kipusztította volna őket. Úgyhogy tartós változásra rendezkedtünk be, már aki tud. Mert drága dologról van szó, csakúgy, mint a műtrágya, általában a kemikáliák, amik ugyancsak megterhelik újabb tétellel a versenyképességünket. Mégis elkerülhetetlen a rákészülés. Megmondom őszintén: fiatalabb lennék, már hozzáfogtam volna egy modern víztározó rendszer kiépítéséhez. Így csak annyit szeretnék még elérni, hogy az én gazdaságom - mint mondják - „mintagazdaság" legyen. A szakma és a piac minősítse így. Végül is ennek a biztosítéka kíván lenni mindaz, amit itt látnak: a modern gépek, berendezések, szárítók stb. Szeretem gondozottnak látni a munkaeszközeimet, s a környezetemet is. Mert, ahogy az igazság mondja: „rend a lelke mindennek".

*

Sokszor az ember azt hiszi, direkt nehezítik a dolgunkat a hivatalok, a kormányok. Persze, én, mint családi vállalkozó, azt gondolom, hogy a mezőgazdaságban a tulajdonszerkezet se olyan, mint lennie kellene. Még mindig - hogy ha mondhatom - a nagyüzem túlsúlyossága a jellemző. Azzal nem értek egyet, hogy a kistulajdon eltűnik, szükségképpen. Az agrárpolitika feladata, hogy ne így legyen. A nagyüzem ugyanis nem tud annyi embernek biztosítani munkaalkalmat, amennyinek a kézimunka-igényesebb családi gazdaság. Ez ugyanis fontos, még ha rontja is az utóbbi hatékonyságát.