Rudolf trónörökös, a vadász

DR. WALLESHAUSEN GYULA

150 éve, 1858. augusztus 21-én jött a világra Ferenc József császár-király és Erzsébet császárné-királyné fia, Rudolf. Korán nyiladozott értelme. Alig három és fél éves korában szellemileg elég érettnek találták ahhoz, hogy az elemi ismeretekre és ráadásul három nyelvre is tanítsák. Igen szorgalmas volt. Alig 7-8 évesen franciául, csehül és magyarul is megértette magát.

Ferenc József nem engedte a fiát nyilvános iskolába, egyetemre járni, de gondoskodott arról, hogy a legkiválóbb tanárok - mindegyike nemzetközi szaktekintély - tanítsák az alap-, a közép- és a felsőfokú ismeretekre. A nevelői által összeállított órarendben napi 12-13 óra szerepelt, délben egy óra szünettel, hiszen a katonai ismereteket is el kellett sajátítania. Ferenc József - még a feudális felfogás szerint - katonát akart faragni fiából. Fölöslegesnek tartotta a sok tudományt, s azt kívánta a fia neveléséért felelős Leopold Gondrecourt tábornoktól, majd Joseph Latour von Thurnberg ezredestől, hogy többet törődjenek a meglehetősen vézna Rudolf testedzésével. Nagy súlyt helyezett még egy sportra: a vadászatra, amit a katonai felkészítés hasznos előiskolájának tekintett, s erre ő maga tanította-nevelte fiát, a családi hagyományok is erre kötelezték.

A Habsburgok híres vadászok voltak, közülük is kitűnt János József (l782-1859) főherceg, II. Lipót császár fia, a „magyar" József nádor fivére, akinek a nevét különösen Stájerországban emlegeti tisztelettel az utókor. Nem csupán ember- és természetszerető főúr volt, hanem jeles vadgazda is. Óvta, táplálta és szaporította a vadat, s kialakult benne az a szemlélet, amely szerint a vadászat nem cél, hanem elsősorban eszköz, a vadállomány szabályozásának eszköze. A közép-európai vadászati kultúra számos vonása a vadászöltözéktől a vad „ravatalozásáig" neki köszönhető.

Rudolf jó tanítványnak bizonyult, s kilencéves korában elejthette első szarvasát. Kiválóan lőtt, ám - sok hozzá hasonló korú fiúhoz hasonlóan - őt is elkapta a lődüh: rálőtt mindenre, ami puskája elé került. E gyerekbetegségen igen hamar túlesett, amiben része volt annak, hogy egyre inkább a vad megfigyelésében találta örömét. (A vadászláz azonban később is - saját bevallása szerint - olykor hatalmába kerítette.) Tanulmányozta a vad életét mozgását, táplálkozását, viselkedését, szaporodását, s annyi ismeretet halmozott fel tizenöt éves korára, hogy 1873-ban a Bécsbe látogató Alfred Brehmmel (1829-1884) elmélyült szakmai beszélgetést folytathatott. A tudóst meglepte Rudolf felkészültsége, megfigyelései közül többet beillesztett Az állatok világa című nagyszabású munkájába, a trónörökös pedig gondoskodott arról, hogy Brehm bármikor felkereshesse, előzetes bejelentés nélkül. Barátságuk a tudós élete végéig tartott.

1878-ban vadászexpedíciót szervezett Rudolf. Alig tért haza angliai tanulmányútjáró1 - ahol jutott idő vadászatra is Edward herceg meghívására - levélben kérdi Brehmtől: ,,Akar-e Dél-Magyarországra vadászatra jönni velem - mert megbízható értesüléseim vannak húsz sasfészekről?" - így szólt Rudolf levele. A tudós válasza: „Nem volnék apám fia, ha erre egykedvű tudtam volna maradni" - írja később Brehm a Kirándulás a Dunán című Útleírásában. (Brehm apja lelkész volt és neves ornitológus.) Rudolf meghívta még Eugen von Homeyert, a berlini Madártani Társaság elnökét, az ismert ornitológust, sógorát, Lipót bajor herceget, továbbá Edvard Hodek madárpreparátort. Az utat Bombelles főudvarmester szervezte.

Bécsből húsvét hétfőjén, április 22-én este indultak vonattal, s másnap reggel Pesten átszálltak a Lánchíd alatt várakozó Rudolf nevű hajóra. Az utat Tizenöt nap a Dunán című könyvében élvezetesen írja le Rudolf. Bevezetőjében bemutatja útitársait, s nem feledkezik meg kísérete állati tagjairól sem. Elnéző szeretettel szól a fényes szőrű Blackről, amely ugyan nem érdemli meg a vizsla nevet, mert ritkán állja a nyulat és a foglyot, de jól űzi és fogja el a szarvastól a tenger nyúlig. Castor, a vörös vizsla „elég jó kutya", de nem erőlteti meg magát. A teljesen szelíd uhu már sok kőszáli sast csalogatott maga fölé - vesztükre.

Ezen az útján ismerte meg Rudolf a Duna két partján eléje táruló magyar alföldi táj szépségeit: gyönyörködött a napnyugtában, a puszta varázslatos színeiben, a Duna felett gomolygó ködön áttörő nap sugaraiban, a villámsújtotta, az élethez mégis görcsösen ragaszkodó öreg fűzfában csakúgy, mint a széltől hullámzó nádtengerben, s a távolról felvillanó apró falvak vakítóan fehér házai és a kiemelkedő templom tornyának harmóniájában.

Az expedícióról sok értékes megfigyeléssel és élménnyel tért haza. A zsákmány is gazdag volt; a 202 szárnyas és a kilenc szőrmés vad feldolgozását - a súlyuk mérlegelésétől gereznák tartósításáig a preparátor egyedül nem bírta, meg Rudolf segítségére is rászorult. A tizennegyedik nap estéjén a Fruska Gora tövétől indult vissza a hajó teljes gőzzel és másnap reggel a Lánchíd alatt ébredtek fel utasai.

1879 áprilisában - ugyancsak Brehm társaságában - Spanyolországba vezetett expedíciót Rudolf, hogy tanulmányozza a szakállas-, fehérfejű-, csuklyás- és dögkeselyűfajokat, továbbá a halászsast, majd vadkecskére vadászik társaival a Sierra de Grandosban, az Alboran-szigeten pedig sirályfajokra. Egy pacsirtafajt is felfedeztek és az udvari hajóról elnevezték Galerida miramare-nak.

1880-ban a Chotek grófok, Ottó és Rudolf meghívására szlavóniai vadászkiránduláson vett részt. November 12-én Gödöllőről vonattal utazik Pestre, itt hajóra száll át. Kíséretének tagjai között van Franz Pausinger kiváló állatfestő és grafikus, akinkésőbb Rudolf több könyvét illusztrálta, így együtt gyönyörködhettek a még háborítatlan dunai táj - már látott - természeti szépségeiben. Ezen az útján Rudolf a madárvilág megfigyelésével tűnt ki tár­sai közül. Meg is jegyezték róla, hogy „rossz lövő", mert kevesebbet zsákmányolt, mint barátai.

A következő évben a közel-keleti országokba szervezett vadászexpedíciót. 1881. február 9-én indul a kis csapat Bécsből. A Trieszt melletti Miramarból a Miramar hajóval utaztak tovább Egyiptom felé. Alexandriától a Níluson a rendelkezésükre bocsátott folyami hajón, helyenként kiszállva és az ártér mocsaras-nádas vidékén vadászgatva haladtak dél felé, hogy majd Saurma német konzul, Egyiptom vadállományának jó ismerője meg­hívására szőrmés ragadozókra vadásszanak. A folyótól távo­labbi cukornád- és narancsültetvényeket szamárháton közelítették meg. Csalityúkot is vittek magukkal, s út közben csipkedték, hogy méltatlankodó kodácsolásukkal étvágyat gerjesszenek a ragadozókban. Sikerült is több farkast, sakált és hiénát zsákmányolniuk. A sivatag felé haladva, Abuksárban Rudolf puskája elé egy hiúz került, amit nullás söréttel fel is buktatott, de lábra kapott volna, ha a második csőből leadott lövé­se helyben nem marasztalja.

Előfordult, hogy az elejtett vadat Rudolf a saját hátán vit­te a gyülekező helyre. Ám ebből majdnem baj lett Asszuánnál: ma­gához tért az élettelennek vélt sakál - szerencsére, már a ta­lajon, ahova letette Rudolf egy kis pihenésre. Rudolf egy gyors lövéssel végleg mozgásképtelenné tette.

Egyiptomból a Szentföldre utaztak. A Holt-tenger és a Jordán folyó vidékén olyan vadfajokra vadászhattak, amelyeket Egyiptomban nem is láttak: lőttek például szíriai nyulat, havai fajdot, frankolint, amelyből Rudolf 22 kakast ejtett el. Az utolsó héten Rudolfot és az expedíció más tagjait is láz döntötte le a lábáról, s nehezen vonszolták magukat a Miramar fedélzetére április 13-án. Négynapi hajózás után Trisztnél szálltak partra. Az expedíció lőjegyzéke 1023 vadat tartalmazott. Rudolf 120 szárnyasról külön szakszerű ornitológiai leírást készített.

Rudolf lőjegyzékén 1881 nyaráig közel 14-15 ezer vad szerepel, a kívánatos vadászzsákmány, a medve azonban csupán az a kettő, amelyeket 1879. november 21-én ejtett el egyetlen hajtásban, Munkács mellett. Most felcsillant a remény, hogy Magyarországon, a Görgényi-havasokban medvére vadászhat. Budapesten bemutatták neki az éppen nyugdíjba vonuló gr. Teleki Sámuel őrnagyot, aki azért vetette le a mundért, hogy képviselőként részt vegyen a közéletben, de vadászszenvedélyének nem fordított hátat. A kb. 20-30 ezer hek­tár ura nem csupán saját birtokán vadászott, hanem több bérelt területen is. Ezek egyike, a Maros-Torda vármegyéi görgényszentimrei,1870 óta kincstári erdőbirtokon volt. Vadban gazdag e vidék, vaddisznó, farkas akad bőven, a medve pedig - bár nem kívánatos - szinte háziállatnak számított.

Rudolf és Teleki hamar összebarátkoztak, s a gróf át­engedte görgényi bérletét a trónörökösnek. Rudolf - jóllehet 1881-ben, az első udvari vadászaton egyetlen medve sem volt hajlandó puskája elé kerülni - megszerette e vidéket. Korszerűsíttette és bővíttette a kastélyt, a környező patakokba pedig harmincezer pisztrángot telepített felesége kedvéért. Ste­fánia nem csupán a horgászást kedvelte, de „rákapott a vadászat­ra" is - amint azt sógornője, Mária Valéria megrökönyödve írja naplójába 1882. február 12-én. Jó fővadászt sikerült találnia Rudolfnak Pausinger József (1829-1894) személyében. A vadászatok rendezése, vezetése, 50-60 kopóval a 60-80 hajtó vezénylése nem volt könnyű feladat. 1881 és 1888 között - 1883 és 1886 kivételével - minden ősszel rendezett 10-14 napos vadászatokon összesen 42 medve esett, a legtöbb, 19, 1885-ben. 1888-ban, amikor Edward walesi herceg is részt vett, egyetlen medve sem került terítékre.

A főúri vendégek közül öten itt lőtték első medvéjüket, őket Rudolf avatta fel medvevadásszá. Közöttük volt Ferenc Ferdinánd főherceg, a Rudolf halála utáni trónörökös, az első világháborút 1914-ben kirobbantó szarajevói merénylet áldozata. Huszonegy évesen, 1884. október 9-én ejtette el el­ső medvéjét. Az avatás este, a kastély előtt, lobogó fáklyafény mellett történt hagyományos szertartás szerint. Az avatandó vadász törettel felbokrétázott vadászkalapban, jobb térdével az elejtett medvére támaszkodott, Rudolf pedig hosszú pengéjű, kardnak beillő szarvasgyiloknak nevezett tőre lapjával háromszor meg­érintette az avatandó jobb vállát, mint hajdanában a lovagrend nagymestere az apródét. A társaság többi tagja kétoldalt felsorakozva, kihúzott szarvasgyilokkal állt. Az avatás döntő pillanatában a mindig kéznél lévő cigányzenekar tust húzott, majd a vadászlakoma következett.

Rudolf vadásznaptárát nehéz lenne rekonstruálni. Évente kb. kétszáz alkalommal vadászott, szívesen látott vendége volt az uralkodói és főúri családoknak. Évente néhányszor részt kellett

vennie az apja által rendezett udvarinak nevezett protokollvadászatokon. Legotthonosabban természetesen Gödöllőn érezte magát. Az őszi szarvasbőgést nem mulasztotta el, s ezeken jól szere­pelt. 1878-ban, húszévesen szeptember harmadik hetében három cserkészeten hét bikát és egy őzbakot lőtt, ugyanakkor Spencer lord, a tra­gikus sorsú Diana ükapja mindössze három bikát és egy őzbakot. Utána, november-decemberben néhányszor ő is lóra pattant, s szüleivel együtt a falka mögött űzte a vadat. Legjobban talán a decemberi szigetmonostori fácánvadászatokat kedvelte. Utoljá­ra 1888. december 18-án fácánozott itt, de nyúl és róka is esett. A terítéken 224 apróvad feküdt.

Rudolfnak nem csupán az életét, de a halálát is átszőtte a vadászat. 1878-ban a potsdami királyi vadasparkban egy fehér szarvast lőtt. A monda szerint golyó által veszti életét, aki fehér szarvast ejt el. Végzetes tettét egy vadászkastélyban, Mayerlingben követte el.

A halála körüli találgatások ma sem szűntek meg. Akadtak, akik az udvar kezét látták benne, amihez az alapot egy mürzstegi szarvasvadászaton eltévedt golyó szolgáltatta, mögötte pedig a császár és a trónörökös közötti politikai vé­leménykülönbség húzódott meg. 1885-ben történt, hogy a császár melletti lőállás - mint máskor is - a trónörökösnek jutott. Az utolsó hajtásban egy csapat szarvas suta Rudolf felé futott. Miután néhányat kilőtt közülük, a csapat elfordult Ferenc József felé. Rudolf erre - nyilván a vadászláztól elragadva - pár métert előre lépett és a csapat után lőtt. A lövedék Ferenc József füle mellett süvített el és a mögötte ülő mürzstegi polgár könyökét súrolta. Ferenc József szenvtelen arccal vette tudomásul a balesetet és ötven forint hallgatási díjat adott a sérültnek.

Rudolf meglepően jelentős irodalmi munkásságot fejtett ki. Anyjától nem csupán igen érzékeny idegrendszert, hanem - szeren­cséjére - irodalmi érdeklődést és tollforgató készséget is örö­költ. Társadalomtudományi publicisztikai írásai mellett vadász­rajzai és ornitológiai tanulmányai érdemelnek figyelmet. Köny­vei - többek között a magyarul 1883-ban megjelent Utazás a Keleten két kötete, továbbá az 1890-ben kiadott Tizenöt nap a Dunán - élvezetes olvasmányok ma is.

„Mein erster Bar"

Munkacs, 21. November 1879.

Nach der Natur aufgenommen

von Sr. Exc. Hans Graf Wilczek.

Lichtdruck von J. Löwy.

k. k. Hof-Photographen in Wien

*

Szerzőnk a tanévzáró ünnepélyen vette át a Szent István Egyetem Babérkoszorú arany fokozatát, amihez szerkesztőségünk ezúton is gratulál! Abban a reményben, hogy még sok, a mostanihoz hasonló tanulmánnyal ajándékozza meg olvasóit!