Kötet a Szent István Egyetem Kollégiumának történetéről
Előző számunkban rövid hírben tudattuk, hogy Fercik Mihály tollából Elmúlt évek nyomában... címmel megjelent a Szent István Egyetem Kollégiumának történetét bemutató szép kötet. A formájában és tartalmában is érdekes és értékes, gazdag forrásanyagot feldolgozó könyv minden bizonnyal sokáig kelt érdekfeszítő, elgondolkoztató beszélgetéseket az öregdiákok különböző generációinak tagjai között. Emlékidézőként is ott a helye a volt diákok könyvespolcain. Mi most a reménybeli olvasók érdeklődésének felcsigázása érdekében a szerzőnek a könyvbemutatón elhangzott gondolataiból idézünk. (A kötet borítóját illusztráló archív és mai fotót Balázs Gusztáv készítette.)
„Munkám közben sok időt töltöttem el a kollégisták társaságában. Az ifjak különböző személyes megnyilvánulásai, őszinte kitárulkozásaik egyaránt arról győztek meg, hogy a kollégiumi önkormányzat, vagy ifjúsági autonómia biztosítása óriási lehetőségeket nyújtott számukra. Sok személyes élményem is igazolta, hogy az itt élő fiatalok az említett érték birtokában képesek voltak önállóan és szabadon fejlődni, képesek voltak eredményeket produkálni mind a szaktudományok területén, mind a szabad társadalmi stúdiumokban, s képesek voltak morális, valamint társadalmi magatartás tekintetében igazi közösségeket teremteni, s azokat valóban tartalmasán működtetni. Munkámban cáfolhatatlanul igazolódik, hogy a gödöllői kollégium nevelői - éppen a kollégisták személyiségének, a harmonikus ember formálásának érdekében - a háttérből szinte észrevétlenül segítették az ifjak merész álmainak, vágyainak megvalósítását.
Meggyőződésem, hogy ennek a széleskörű ifjúsági autonómiának köszönhetően éppen Gödöllőről indulhatott el olyan önálló kezdeményezés, mint például a megyei klubok hálózatának létrehozása, a szakkollégiumok működési feltételeinek biztosítása, vagy az agrár-felsőoktatási intézmények kulturális és sportversenyeinek évről-évre ismétlődő rendezvénysorozata.
Felejthetetlen marad számomra az a délután, amikor Prieger Karcsival órákon át beszélgettünk. Annak a titoknak a megfejtését kerestem, hogyan volt ereje, hogy ez a hatalmas kollégium, a maga 1200 diákjával, háromszor is elnyerje a kiváló kollégium címét. Prieger Károly a beszélgetésünkkor már nyugdíjban volt, s én tudtam róla, hogy testét gyógyíthatatlan betegség gyötri, ennek ellenére szívesen beszélt. Többek között egy közhelynek ismert történetet mesélt el Illyés Gyula Ozorai példa című darabjából, amelyben a honvédek az ozorai dombokon számtalan tábortüzet gyújtanak, hogy az ellenség azt higgye, óriási túlerővel állnak szemben. - „Én mindig ezeket az apró tüzeket tartottam fontosnak - mondta az igazgató úr -, mert tudtam és hittem, hogy ezek a személyeket vonzó tüzecskék mellém állítják a jobbat, többet akaró ifjak seregét, s a másra vágyók, a kényelmesek, közömbösek is belátják kezdeményezésünk igazát."
Kocsis Károly professzor úr - már nincs köztünk, bár nagyon várta ezt a napot - rektorhelyettesként személyesen, sokszor résztvevőként követte a kollégium eseményeit. Észrevételeivel, hazai és nemzetközi tapasztalataival segítette a kollégium történetének megírását. Sokszor elgondolkoztam: Miért tartotta ez az ember, az oktatás és nevelés mestere, a szakmájában elismert tudósként tevékenykedő szaktekintély fontosnak, hogy részese legyen a kollégium életének? - „A gödöllői agrártudományi egyetem kollégiumának arról kell gondoskodnia - mondta egyik beszélgetésünk alkalmával -, hogy a falai között életre készülők igazi közéleti értelmiséggé legyenek. Az itt tanulók többsége a most átalakuló falvakba, az új körülmények között dolgozó gazdaságokba kerül majd, ahol nem elég a vezetőnek a szűk szakmai ismeret. Oda bizony olyan emberek kellenek, akik a többieket, a rájuk bízottakat tájékoztatni tudják a termelési, gazdálkodási gondokon túl lévő problémákról: a népesedés, a családi élet, a közművelődés, a helyi gondok, s a világ változásairól, mert az egyén gondjai és a kis közösség gondjai a termelés gondjaival ugyanis kölcsönhatásban vannak.
Amikor Bujáki Gábor a késő esti órákban maga köré gyűjti a kollégistákat, ma már merkantil módszerekről vitázik velük, mert erre van szükség, mert a tudományoknak ez az ága napjainkban nem nélkülözhető. De szót ejtenek arról is, hogy a demokráciát könnyű kihirdetni, de életelemmé tenni nehéz.
Kérem, nézzék el nekem, hogy a segítők népes táborából megemlítem Beretvás Gyurit, az egyetem levéltárának a vezetőjét, aki hosszú hónapokon át szedte elő különböző polcokról a megsárgult iratokat, régi, már-már olvashatatlan jegyzőkönyveket. Hodján Miska felkereste és elhozta hozzám mindazokat, akikkel beszélni kívántam. És sorolni lehet sokat azok közül a fiatalok közül, akik órákat töltöttek velem, köztük Nagy Miklós, Hartmann Mátyás, Kátai László, Éder Tamás, Szilvási Zoltán, Szabó István, Horváth Mihály, Somogyi Imre.
Idézni szeretném - befejezésül - azt a mondatot, melyet a kézirat átadásakor az ötletet kigondoló és a munkára megbízást adó, s hosszú időn át szinte társszerzőmmé lett Bujáki Gábornak mondtam: Tudom, hogy a könyv és az olvasás nem az első gondja az embernek, ennek ellenére állítom, a jó szakirodalom, amely élmény erejű tiszta forrás a jövő számára, egyben a kincsestára az utánunk következő nemzedékeknek. Jó lenne hinnem, hogy nem dolgoztunk hiába!
