A tudomány gyümölcse édes - Beszélgetés dr. Szűcs István egyetemi tanárral
Szűcs István professzor az agrárgazdaságtan elméleti összefüggéseit, az általános matematikai-közgazdasági összefüggéseknek az ökonómia területén való alkalmazási lehetőségét kutatja. Egzakt módszerekkel, s a gyakorlati szempontokra tekintettel vizsgálja mezőgazdaságunk értéktermelő képességét és az ágazati munka hasznosságát. Kidolgozta a mezőgazdasági szektorok fejlesztésének általános dinamikus modelljét és a mezőgazdasági termelés optimális területi elhelyezésének a módszerét. Feltárta a mezőgazdasági tulajdonosi viszonyok és a földhasználat átalakulását motiváló tényezőket. A világon elsőként alkotott egzakt közgazdasági földértékelési rendszermodellt. Felsorolni is nehéz lenne magyar és idegen nyelvű publikációit (9 könyvet magyarul, négyet idegen nyelven írt), a hazai és a nemzetközi tudományos közéletben viselt tisztségeit, a periodikákat, amelyeknek szerkesztésében részt vesz, a hazai és külföldi egyetemeket, ahol előadóként tisztelik. Tudományos iskolát teremtett, s a SZIE-n a Gazdaság- és Szervezéstudományi PhD iskola vezetője. Kutatói, tudósi tekintélyét eredményei alapozták meg; igazolták a különleges feladatok iránti vonzalmát és törekvését a társadalmi igényekre adandó jó válaszok kidolgozására. Módszerei, megállapításai, modelljei, megközelítései külországokban is figyelmet keltenek. Szűcs professzor az MTA doktora.
RÉTI LANTOS LÁSZLÓ
- Kérem, beszéljen indulásáról, a kezdetekről!
- Szerettem iskolába járni. Amikor közgazdaságtant kezdtem tanulni (technikumban), meglepődve és örömmel fedeztem fel az elméleti magyarázatát annak, amit otthon, kisparaszti gyakorlatban csináltunk. Tapasztalatból ismertem a kétkeziek szigorú életét és küzdelmét a megmaradásért. Tudni akartam szenvedéseik okát, megérteni az agrárollóval súlyosbított sarcolásuk mechanizmusát. Megerősödött a gazdaságtudományok iránti vonzalmam. Segíteni akartam - "Még annak idején"- már kisgyerekként az apámnak, azután - hogy "rövidre zárjam" ezt a fejtegetést - a "föld kérges népének". Ez a szándék motivált a közgazdaságtudományi egyetemen, ahol tanultam, s ez, amikor az MTA ösztöndíjas aspiránsa lettem. Agrárgazdasági beállítódásomat - úgymond - "örököltem". Agrárpolitikai érdeklődésemet a szükséglet) hívta elő. Agrárkutatóvá az előző két tényező, és a kíváncsiság, a "mi ez"-reflex szüntelen működése avatott. Tanárrá pedig - ahogyan ezt a régi görögök mondanák - "az istenek tettek". Feladatomul szabták, hogy "kiáltsak", hirdessem a tudást. Jólesett, kicsit büszkévé is tett, ha nehéz kérdésekre sikerült tudományosan értékelhető-alkalmazható válaszokat adnom.
- Milyen motívumok vezették?
- Tettem, amit rám rótt az élet. Utamat kijelölték, "kikarózták", akik közül jöttem. Hozzájuk, ügyükhöz "talpig nehéz hűség" fűz. Emberi és társadalmi identitásom alapélménye, de pillére, horgonya, s egyben hajtóereje is, az "otthonhoz", az otthoni emberekhez és tájhoz, a jó tradíciókhoz, az "ezerszer áldott anyaföldhöz" való tartozás érzete volt. "Messze a hazától" megtapasztaltam fájó hiányát. Mindebből és még sok apróbb-nagyobb dologból állt össze bennem "életmóddá", "életformává" a hazaszeretet. Azután meg kellet látnom, fel kellett fedeznem, hogy az agrárpolitikák legalábbis barátságtalanok. Úgy tesznek, mintha adományaikból élne a falu. A parasztság valóban kormányfüggő, amíg nem irányíthatja saját életét. Az árpolitika bugyraiban kutatva mondhatom, a mezőgazdaságnak nem kegyre, adományra, hanem ésszerű árviszonyokra, emberléptékű családi gazdaságokra, életképes birtokviszonyokra, falusi középrétegekre, újfajta ismeretekre, nem kevesebb, hanem több
tudományra van szüksége. Őszintén örülök, hogy mind magamnak, mind az általam irányított teamekben végzett kutatásoknak szerepe van abban, hogy ma már alig beszél bárki is úgy a mezőgazdaságról, hogy ne tartaná szem előtt a mondottakat, hogy bonyolult viszonyrendszerről van szó, amelyben a tradicionális ágazattal egyenjogú a vidék- és a tájgazdaság. Sürgetőnek látom A mezőgazdasági infrastruktúra fejlesztését, mert az növeli a vidék tőkevonzó képességét, vállalkozásra serkenti az ipart, növekedési pályára állíthatja a gazdaságot, mint komplex egészet. Kutatásaim eredményei jelzik, mutatják a teendőket. Cselekvési programot adnak az élesedő versenyben történő helytálláshoz, a periferizálódás veszélyével fenyegetett vidéki társadalom felemelkedéséhez.
- Azt mondják, Ön "érdekes ember" - tudós és költő. Van-e prioritás önkifejező eszközei között?
- Minden ember "érdekes". A Szentírás szerint ki-ki egy egész világ. Némely antik görög gondolkodó pedig az embert magát látta a "legcsodálatosabbnak". Úgy hiszem, ennél tovább menni nem célszerű, meg nem is érdemes. A műfajválasztás a témához és a tárgyhoz igazodik - meg fordítva, más szempont nincs. Mondanivalómat mikor a tudomány, mikor a költészet nyelvén, mikor pedig tanárként, katedrán fogalmazom meg, mindig az adott műfaj szabályai, követelményei szerint. Ez a hivatásom. (Az itt már többször citált régi görögök a tudományt művészetnek tekintették, s ezt a "minősítést" nincs okunk kétségbe vonni.) A valóság kutatása élmény, és nélkülözhetetlen a megismeréshez. A XIX. században magának nagy tekintélyt szerzett polihisztor, Gozsdu Elek (1849-1919) ezt úgy mondta, hogy "A tudomány gyökere keserű, gyümölcse édes."
Aki nem hordozza ezt az élményt, sokat veszít. A felsőoktatásban oktatók kutatók is kell legyenek. A több tudást, jobb minőséget igénylő korunkban kizárólag a kutatás garantálhatja, hogy nem alszik ki a tudomány lámpása. Nem véletlen, hogy szüntelen vita folyik a "mennyi pénz kell a kutatásra" témában. Azt már tudjuk, hogy nincs felső határ, és azt is, hogy jóval többet kellene költeni erre a célra, mint a GDP 1-1,5%-át. Ennyi ugyanis a tudásalapú gazdaságok piacán folyó versenyben éppen csak a lemaradás tartósításához elég.
- Milyennek látja a történelmi jelent, és hogyan éli meg?
- Jó kérdés, pedig megkerülhetetlen. S persze, magam is folyamatosan gondolkodom ezen. Mégsem szeretném felvállalni a bölcs válaszadó nyilvánvalóan hálátlan szerepét. Vajon hányféle síkon, metszetben és vetületen szükséges egy ilyen, mamutméretű problémahalmazt egyáltalán csak megközelíteni?! Nyilvánvaló, a tudományok seregének az együttműködésére, a részletek mély ismeretére, igényes analízisére, az egészben való gondolkodás, a szintézisalkotás képességére van szükség. S persze olyan - különösen szenzibilis - kutatókra, tudósokra, akik - sok tekintetben - emlékeztetnek a reneszánsz óriásaira.
Világunkban, így Közép-Kelet-Európában is, sok és sokféle az instabilitás. Ami túlhaladott volt a gazdaságban, társadalomban, gondolkodásban, szemléletben stb., az többé-kevésbé már elenyészett, az új folyamatok természetéről azonban még nem tudunk eleget. A világnak csak egy része halad öles léptekkel, de az sem egyforma ütemben. A fejlődésnek vannak riasztó velejárói, mint pl. a környezetszennyezés. Kisért sokféle nyomorúság, elmaradottság, más oldalról meg a "magas civilizáció" vívmányai dölyfölnek. Idősíkok hajlanak egymásra, egymást kergetik a gondok. Mi pedig éppen most érkeztünk "Európába". Struktúráink még "folyékonyak", tapasztalatunk kevés, gyakorlatunk friss, miközben az átmenet is hordozza a maga kínzó feszültségeit és terheit. Engem pl. komolyan nyugtalanít, hogy a társadalmi és a technikai fejlődés nem közelíteni, hanem egymástól távolodni látszik. (S ez a helyzet valóságos televénye lehet meggondolatlan gondolatoknak.) Megvallom, azok közé sorolom magamat, akik hiszik, van programjuk, amiről itt már szó volt, van dolguk, elrendezni valójuk a világban. Sőt, kötelesek tenni, erőik szerint, hogy a tudomány és a művészet az embert segítse, szép szóval és biztatással, miközben emlékezteti felelősségére, saját sorsáért és mindannyiunk bölcsőjéért, a Földért. Így gondolkodom, így érzek, és írok.
- Tapasztalatai és megítélése szerint, milyen a korszerű egyetem?
- Az egyetemek világában, így az euatlanti tudástérben, itt a Bologna folyamat részeként az egyetemek (és főiskolák) egymással versenyeznek és egyben szolidarizálnak is. A szüntelen változás és változtatás, a szakadatlan építés és bontás állapotában vannak - szinkronban a piacgazdaság természetével, életfolyamataival, s a munkapiac körülményeivel. A tudás termelői, megújítói és terjesztői, oktató intézményei is. Patetikusan mondva: a modern társadalmakban az egyetemek a tudás "templomai". Folyamatosan dolgoznak azért, hogy az általuk kiadott diploma keresett, elismert, versenyképes, magas presztízsű legyen. Munkájukat gyakorlati irányba is, folyamatosan frissítik és fejlesztik. Az egyetemek tanárai, kutatói, teljesítményükkel, eredményeikkel bizonyítják elhivatottságukat, rátermettségüket, szolidárisak intézményükkel, öregbítik hírnevét, tekintélyét, toborzó erejét növelik a tanulni vágyók között. Azt gondolom, hogy - bár helyzetünkben vannak speciális, a végbemenet rendszerváltoztatásából, ill. az intézményi konzekvenciáiból adódó sajátosságai - mindez ránk is igaz. Nem csak megőriznünk kell munkánk elismert színvonalát, hanem kinek-kinek kötelessége annak emelésén, javításán is munkálkodni, mind az oktatásban, mind a tudományban.
