A mezőgazdaság és a tudomány

A globalizáció trendjeit, divathullámait nagyon erős gazdasági érdekcsoportok hozzák létre a földgolyó távoli pontjain, onnan jut el szinte minden országokba, majd a nemzeti eliteken keresztül az emberekhez. Mivel gazdasági érdekekről van szó, ezek a folyamatok a politikai-kormányzati szándékoktól függetlenül is működnek.

A globalizáció elől nehéz kitérni, különösen a gazdaságilag erőtlen országoknak. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy teljes egészében el kell fogadni ezeket a külső hatásokat. Éppen a nemzeti elitek, s elsősorban az értelmiség képes arra, hogy csillapítsa a globalizáció negatív hatásait, és receptet nyújtson arra, miként lehet a nemzet javára fordítani a világtendenciákat. Magyarország, Kelet-Közép-Európa többi országával együtt átélte a rendszerváltás purgatóriumát, beleesett minden csapdába, de mintha a válság hatására megindulna a kijózanodás.

Egyre gyakrabban hangzik el, hogy társadalmilag hasznos, valós értéket teremtő munka nélkül nem emelkedhetünk fel. A minap a kezembe került Kolozsvári Grandpierre Emil Árnyak az alagútban című önéletírása, amelyben az ötvenes évek magyar vidékével is foglalkozik, de miközben olvastam egyre inkább arra gondoltam, hogy mindez a rendszerváltásunkra is igaz:

Valahányszor vidéken utaztam –írja - 1951 és a hatvanas évek között mindig ugyanaz a sivár kép fogadott. Utazásról utazásra azon tűnődtem, miből éltünk idáig és miből fogunk élni az eljövendő években. Ameddig a szem ellátott szántatlan földek, parlag parlagot követett… Amerre jártam, mindenhol káosz fogadott. Fölfordulást, fejetlenséget, szervezetlenséget tapasztaltam lépten-nyomon.

Mintha a történelem ismételné önmagát. Nézzünk szét egy kistérségi központban, tucatjával találjuk a különféle koordinációs, alapítványi és pályázati irodákat, hivatalokat országos és regionális hatáskörrel, ahol ugyanaz a lázas semmittevés folyik, mint amit Kolozsvári Grandpierre Emil tapasztalt hatvan éve. Ez napjaink civil szférája, vagy inkább annak karikatúrája, pártoktól és kormányoktól függetlenül. Ma már nincsen gyapotláz, de van helyette bioenergia, zöld mozgalom, kkv fejlesztés, hálózatépítés stb. A legtöbb irodában soha nem gondolkodnak el azon, hogy mi is lenne a szervezetük valós célja, hiszen minden azért a néhány emberért van, akik ott státust kaptak.

Távol álljon tőlem a jelenkori állapotok túlzó bírálata. Most már felesleges rágódni azon, hogy mit csináltunk rosszul, sokkal inkább az, hogy tanuljunk abból a két évtizedből, ami mögöttünk van. Az elit végre ne kifelé tekintgessen, hanem saját erőforrásaink és értékeink ismeretében építse az országot, a kisember pedig ne higgyen a reklámoknak, a bankok, biztosítók, szórólapjainak, a média áltatásainak. Vegye mindenki tudomásul, hogy mindezek korunk részei, amiket nem kerülhetünk meg, de nem is kell mindenképpen elfogadnunk.

Talán ezzel a felismeréssel ismét felértékelődhet az agrárium, a vidék szerepe is. A közelmúlt egyik jelentős agráreseménye volt a montpellieri fejlesztési célú agrárkutatásokról rendezett globális konferencia. Az eseményen száznál több országból közel kilencszázan vettek részt. Bár Kelet-Közép-Európa országaiból alig jelentek meg, mégis elhangzott a francia házigazdák szájából, hogy hazánkra úgy tekintenek, mint arra az országra, amely mintát adhat a fejlődő világnak.

Megfogalmazódott, hogy a világ élelmiszerrel való ellátása korunk legnagyobb feladata, és hogy az Európai Unió országainak sokkal nagyobb szerepet kell vállalniuk a mezőgazdasági kutatásokban. Nekünk, magyaroknak rövidtávon a legkomolyabb lehetőségeink a kapacitásépítés területén lehetnek, ami elsősorban a fiatal kutatók fogadását és képzését jelentheti a hazai felsőoktatásban és kutató intézetekben. Elhangzott, hogy a fejlesztési célú kutatásokat teljesen új alapokra kell helyezni. A kutatási eredményeket közvetlenül felhasználható formában kell a leginkább rászoruló – a konferencián a harmadik vagy fejlődő világra gondoltak - kistermelőkhöz eljuttatni. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy az érintetteket olyan helyzetbe kell hozni, hogy képesek legyenek maguk meghatározni a kutatás-fejlesztési célokat.

Mindezen túl megfogalmaztak néhány alapvető és elengedhetetlen követelményt is a világtendenciákat diktálókkal szemben:

• a szabad-kereskedelem erőltetése helyett igazságos a kölcsönös érdekeltségen alapuló kereskedelemre van szükség,

• az árakat stabilizálni kell, és nem a „nagyok” érdekei szerint fixálni,

• biztonságos befektetői környezetet kell teremteni a hosszútávú élelmezési programokhoz,

• elengedhetetlenül fontos feladat élelmezési és agrárgazdasági politikák kidolgozása a fejlődő országok számára.

Mindezek a gondolatok, amelyeket a globalizáció vadhajtásaival, illetve a montpellieri konferencián elhangzottakkal kapcsolatosan leírtam, tulajdonképpen utat mutatnak és lehetőséget adnak egyetemünk számára is. A kiváló egyetemi cím, - az ahhoz kapcsolódóan kilátásba helyezett pályázati lehetőségek - amelyet reményeink szerint a kutatóegyetemi státus is követ, mutatja, hogy jó úton járunk, és olyan programokhoz csatlakozhatunk, amelyek dollár és euro milliárdokkal rendelkeznek. De látnunk kell azt is, hogy a világ gyakorlatias, a praktikus élethez, a valós értékteremtéshez köthető tudományos munkát, oktatást, mintát vár tőlünk. Ehhez mindannyiunknak változni kell!

Dr. Villányi László

dékán