„Nagyravágyó vagy, Morvai Eszti” – Tisztelgés Dr. Hc. Dr. Lőkös László professor emeritusnak

Belevágunk?

Megpróbáljuk.

Kezdjük az elején.

Az én történetem a történelem része, már több mint 80 éve. Leírni vagy akár el is mondani teljességgel már nem is tudnám. Életcéljaim, vágyaim, eredményeim, sikereim, vagy kudarcaim leírása nagyon hosszú és széleskörű értekezés lenne. Ezért csak néhány – számomra, és talán az olvasóknak is érdekes – megőrzött élményt és emléket próbálok elmondani az életemből.

Talán mindent ott kellene kezdeni, ahol megszülettem, egy gömöri kis faluban, Alsószuhán, 1929. január 7-én. Irgalmatlan hideg volt. Sokat beszélt erről édesanyám, hogy ilyen rossz időben jöttem a világra. Kisközség volt ez a település, és mindenfelől erdők övezték. Az egyik oldali erdő a báróé a másik oldali a grófé volt. Ha keletre néztünk, jobbra a grófi, balra a bárói birtok terült el. Tulajdonképpen övék volt egykor majdnem az egész határ. De nemcsak Alsószuha tartozott ide, hanem Putnok, Serényfalva, Kelemér, Szuhafő, Zádorfalva és Ragály is. Alsószuha közel volt a gömöri karszton fekvő Aggtelekhez és a szlovák határhoz. Egy kis patakocska nyugatról kelet felé folyva vágja ketté a két domboldal közé szorult Szuha völgyet és a települést is. Ez a Szuha-patak. Szlovákiában ered és Szuha völgyén át torkollik a Sajóba.

A valóság az, hogy nem nagyon tanultak tovább azelőtt a faluból. Valahogy olyan szemlélet alakult ki, hogy ha valaki tanult emberré válik, az ellensége lesz a parasztoknak. Fel-oldhatatlan ellentét alakult ki édesapám és édesanyám között a továbbtanulásom miatt. Apám fél évig ez okból fakadóan nem szólt Anyámhoz. "Rettenetesen nagyravágyó vagy Morvai Eszti! Ezt a gyereket itt a faluban kellett volna hagyni!" – mondta egyszer Apám. Anyám erre így válaszolt: "Hagyd abba Laci, a gyerek megy tanulni!”

Az én Apám inkább szegényebb paraszt volt, mintsem jómódú, 15 holdja ha volt. Azzal kel-lett szembesülnie; ha a fiát tovább taníttatja, azt a falu nagyképűségnek minősíti. "Urat nevel a fiából" – mondták neki többen is. Ezt a megbélyegezettséget Apám nehezen viselte. Ekkor mondta nagyapám is édesanyámnak, hogy "Morvai Eszter, a világ csavargóját neveled". Ő azért haragudott rám, mert sokat olvastam és ezt ő renyheségnek, lustaságnak tartotta. "Ebből a kölökből nem lesz semmi, nem lát, nem hall és nem csinál semmit, csak olvas, olvas és olvas. Neveld meg, mert különben én nem nézek erre a gyerekre!". Ő az öcsémet szerette igazán, mert ő mindig a háziállatok között volt, szívesen dolgozott az istállóban és a mezőn egyaránt. A továbbtanulásomat még a rokonság sem, így a nagybátyám sem nézte jó szemmel. "Morvai Eszti, nagyot akarsz, miért nem hagyod itthon a fiad? Látod, össze fog esni, olyan sovány, ha jön haza." Anyámat a rokonság is mindenképpen rá akarta beszélni, hogy vegyen ki az iskolából. De őt erre semmivel sem lehetett rávenni. Egyszerű parasztasszony volt, nem olyan faluszerte elismert, mint apám, de gondolkodásban nála jóval előbbre járt.

Édesanyám az anyósával sem jött ki. Emlékszem, hányszor mondta Apámnak: "Laci, menjünk el egy uradalomba, te ott úgy is brigádvezető leszel." Tényleg mindig úgy alakult, hogy a közös munkákban apám mindig valamilyen vezető tisztséget kapott. Így volt ez a földosztásnál is, apám mérte ki a földeket, vagy a Szuha-patak szabályozásánál ő volt a brigádvezető a munkálatoknál. Őhozzá jöttek a falusi egyszerű emberek, ha valamilyen hivatalos kérvény kellett írniuk, ő mindent meg tudott fogalmazni. Az édesanyák őt kérték fel leánykérésre, mindig szépen, az alkalomhoz illően tudott beszélni. Mondhatom, hogy szerény ember volt. Ő soha nem beszélt a háborús dicsőségeiről, míg a többiek – a fonóban elmesélve – annyi hőstettet hajtottak végre, hogy mi, gyerekek, ennek hallatán csak tátottuk a szánkat.

A Felvidék visszacsatolásakor behívták katonának édesapámat. Elmentünk utána édes-anyámmal látogatóba. A felsorakozó katonák között azt láttam, hogy az otthon megismert hősök egyszerű sorkatonák, míg édesapám volt a parancsnokuk. Apám mindkét világháborúban katonaként szolgált. Az I. világháborúban a fronton harcolt és orosz fogságba esett. Elkerült az Uralon túli nyugat-szibériai Omszk városába, de katonatársával innen megszökött. De ha sikerült is fellopózniuk egy-egy vasúti kocsiba és jöttek volna vele valahogy haza, vagy a vörös katonák, vagy a fehérek fogságába estek. Így gyalog vágtak neki a hazavezető hosszú útnak, mely két évig tartott. Ez alatt a hosszú út alatt Apám megtanult beszélni és írni is oroszul, annyira, hogy 1945 telén, mikor a szovjet csapatok elérték a szülőfalumat, édesapám lett a tolmácsuk. Gyermekkoromból arra emlékszem, hogy Apám csak nagyon ritkán beszélt ezekről a megpróbáltatásairól. A fonóban, vagy a kukoricafosztás közbeni estéken ő nem a katonai élményeit mesélte, hanem felolvasott a dolgozó vendégasszonyoknak, akik nagy örömmel és meghatottsággal hallgatták őt.

Szóval ilyenek voltak az én drága szüleim. Ezért is lehetett az, hogy Apám azt akarta, hogy én ne tanuljak tovább. Nem teszi ki ő magát annak, hogy ezért lenézzék a faluban. Ellenben a tanítók mindegyike azon volt, hogy nekem – mert hogy az átlagnál jobb képességűnek tartottak – a tanulásban tovább kell jutnom. De hát mit tanuljak? Akkoron nem lehettem volna más, mint tanító vagy pap, esetleg jegyző. Az akkori időben az egyszerű falusi emberek nem is ismerhettek más tanult embert, mint ezeket. Így adódott hát, hogy legyek én is tanító. Ehhez egyenesen a sárospataki tanítóképzőhöz vezetett az utam. Patak nagyon régi és nevezetes – mondhatnám – világhírű iskolaváros. Gazdag, patrióta, plebejus, demokrata és európai szintű pedagógiatudományi tradíciókkal.

A sárospataki tanítóképzőbe az én időmben csak azt vették fel, akit a helyi pap ajánlott. Nekem ez akkor nem adatott meg, ma sem tudom, hogy miért. A háborús időszakban, mikor a tanítókat is besorozták katonának, általában a papok helyettesítették őket. Így történt ez nálunk is, Alsószuhán is. Az engem tanító pap mindig kitűnő jegyeket adott nekem, de mikor kérdőre vonták az én továbbtanulási ügyemben, mindig azt mondta: "Hagyjátok azt a paraszt gyereket, jó az itthon a földet művelni. Ne menjen, nem lesz belőle tanító." De szerencsémre jött a segítség, a fiatal tanítónőnk, aki frissen végzett Komáromban és tele volt ambícióval, ebben a kérdésben nem engedett a papnak. Addig-addig, hogy meg is kezdhettem a négy éves polgári iskolát. A tanítónőm segítségével még azt a lehetőséget is megkaptam, hogy minden tanévben rendre két évet elvégezhettem. 1945-ben kerültem Sárospatakra, kitűnő bizonyítványom volt, ezért nem kellett felvételt tennem.

– Örömmel kezdte el a pataki diákéveket.

Hát annak nyitánya azért egy kicsit furcsára sikerült. Apám sehogy sem akarta, hogy tanult ember váljék belőlem. Ezt, és családunk belső viszályát tükrözte, hogy bár módunk lett volna Apám szekerén Patakra szállítani a hozott élelmiszereinket, dacos ellenállásában ezt nem tette meg értem. Olykor megalázónak és szégyenletesnek éreztem, hogy diáktársaim szüleinek lovas szekerei között édesanyámmal vállvetve gyalogolva, talicskán húztuk el a mindennapi betevőnek valót.

Milyenek voltak a mindennapok?

Ezekben az években kollégiumban laktam. Itt volt az étkező. Ma már furcsa visszagondolni, hogy csak azt ettük, amit magunk vittünk a konyhára. Érdekes volt a neveltetésünk során az is, hogy az étkezéseket egy sajátos rend kötötte meg. Amikor lementünk az étkezdébe, a hosszú étkező asztalok mellett egy szigorú rend szerint mindig ült egy ötödéves, egy negyedéves, egy harmadéves, egy másod- és egy elsőéves diák. A diákhagyományok szerint mindig az elsőéves volt a szolga diák, ő ment mindig az ebédért, ő rakta mindig asztalra az ételt. Ugyanakkor az ötödévesek szigorának köszönhető, hogy hónunk alatt könyveket szorítva tanultuk meg az étkezési etikett szabályainak megfelelő villa és kés használatát.

És a tanulásban?

Hétköznapjaink másik sajátos színtere volt a szilencium terem. Itt mindig egy ötödéves irányítása és felügyelete mellett folyt a tanulás. Ők határozták meg a szilenciumok tanulási rendjét. Itt tudtunk egymással legtöbbet beszélgetni, és itt jöttem rá, hogy mennyire hiányos volt akkor az olvasottságom és irodalmi ismereteim köre. Rádöbbenve, hogy ezen változtatnom kell, beiratkoztam a tanítóképző könyvtárába, és ami időt csak lehetett, beleértve a szabadidőmet is, olvasásra fordítottam. Azt, hogy későbbiekben felvértezetten állhattam bármilyen vita vagy kihívás elé, azt ennek az időszaknak köszönhetem.

Mi volt az a szuplikálás?

Ez azt jelentette, hogy a diákság, járva a falvakat, színi- és énekkari előadásokat tartott és egy-egy kijelölt diák még istentiszteletet is. Ezt követték mindig a pataki diákok gyűjtő társzekerei. Ez akkoriban természetes, elfogadott szokás volt a falusi népesség körében is. A szuplikáció, mint kisebb fajta ünnepség, mikéntjéhez tartozott, hogy a falusi népesség élelmiszerrel ajándékozta meg a hozzájuk ellátogató diáksereget. Persze, csak a lehetőségeiknek megfelelően, néha tojást, gyümölcsöt, más finomságot, de legtöbbször babot hozva, ez utóbbiból kaptuk a legtöbbet.

Professzor úr szeretett pataki diák lenni?

Diákéveimben nagyon sokat kellett tanulnom. Nagyon szerettem Sárospatakot, most is jó szívvel gondolok vissza rá. Ma már az az emlék is melegséggel tölt el engem, hogy azonnal a kezdeteknél felmerült egy hiányosságom; nevezetesen, hogy nem volt a tanítói és a kántori hivatás betöltéséhez megfelelő zenei hallásom. Mivel nem tudtam jól énekelni, a tanárom mindig ezekkel a szavakkal intett: "Nézd, ha már itt vagy, neked az énekkarban is benne kell lenned. De te az énekkarba csak tátogj, hangot ki nem adhatsz." Utólag be kell vallanom, hogy ez nagyon bosszantott engem. A Tiszántúli református püspök volt az intézetünk felügyelője, vettem a bátorságot és írtam neki egy levelet, melyben arra kértem, hogy azon oknál fogva, hogy nincsen sem zenei hallásom, sem jó hangom, mentsen fel az éneklés alól. Ő kegyet gyakorolva fel is mentett. Ezt nekem többet soha nem bocsátotta meg a tanári kar. Ezt követően, ha órán bejött az énektanár, felállva mindig el kellett mondanom a feladott énekek összes versszakát prózai előadásban. Utólag is bevallhatom, rengeteget szenvedtem ezzel. Míg a többi tárgyból jeles voltam, énekből közepes vagy elégséges. De természetesen ezt eltűrtem, hiszen tovább akartam tanulni, egyetemen.

Professzor Úr is tartott istentiszteletet?

Hogyne! Mint leendő tanítónak, meg kellett tanulnunk istentiszteletet tartani, szónoki beszédet mondani. Ez később is hasznunkra vált, mikor kimentünk legátusnak egy-egy községbe – hol Húsvétkor, hol Karácsonykor, olykor Pünkösdkor. Felkészülten, kellő maga-biztossággal tudtunk istentiszteletet tartani, a helyi papot helyettesítve. Ilyenkor további fontos feladatunk volt, hogy a faluban fellelhető összes presbitert is meg kellett látogatnunk. Valamelyiküket is kihagyni ebből a sorból a legnagyobb sértésnek számított volna.

Az akkori szokásokhoz tartozott, hogy a legifjabb presbiter a falusi népességtől pénzbeli adományokat gyűjtött számunkra. Volt, hogy az akkori megítélés szerint már komoly összeget, egy tisztességes ruhára való összeget is át tudott adni nekünk. Ahogy minden valamire való diák, én is voltam legátus. Legelőször Kelemér községbe mentem.

A legátuskor szokásos egyeztetés szerint a tiszteletes átbeszélte velem az aznapi teendőket. "Laci öcsém! Én most lefekszem, te következel. Te is tudod, az első csendítés azért szól, hogy felhívja a nép figyelmét, készüljön a templomba. A második, majd azért, hogy induljanak. A harmadik csendítés majd akkor lesz, amikor Te innét kilépsz, ezt majd ők figyelik. Ehhez képest mi történt velem...?

Még Sárospatakon az eligazító tiszteletes azt mondta, hogy minden presbitert feltétlen meg kell látogatnom, azt viszont nem mondták, hogy ne fogadjak el bort. Tartva magam az illendőséghez, sehol sem utasíthattam vissza a kedves kínálást. Olyannyira, hogy a látogatás-sor végére berúgtam. Ebben az állapotban vártam, hogy elhangozzon az első és második csendítés, miközben azt éreztem, hogy forog velem az egész világ.

Egyszer csak kiszól a tiszteletes: "Ejnye, öcsém! Hát nem megmondtam neked, hogy mikor kell indulnod?" Tudtam én, de nem mertem, mert járásomban nem voltam biztos. De hát muszáj volt elindulnom. Hónom alá öleltem az Ó-, és az Újtestamentumot, bízva benne, hogy visszaállítják egyensúlyomat. Elindultam a templom felé.

Igét hirdetni.

Persze. Szokás szerint már vártak a férfiak a templom előtt. Tisztelettel köszöntem mind-egyiknek, abban nem volt hiba. Mert nem az eszemet vesztettem el, csak az egyensúlyomat. Belépve a templomba, a pap helyére ültem, de hogy jutok fel a szószékre – még vívódtam magamba. Szokás szerint a gyülekezetnek három éneket kellett elénekelnie, ez jelezte volna indulásomat a szószék felé, de én nem mertem. A kántor a karzatról suttogott rám: "Laci, indulj!" De én tovább maradtam. A gyülekezet ekkor a negyedik énekbe kezdett; mindenki észrevette, hogy itt most valami baj van. Végül nekibátorodva mégis felmentem a szószékre – ezt soha nem felejtem el – az istentiszteleti rend szerint elkezdtem: "Az atyának kegyelme, a fiúnak szeretete, a szentlélek áldó és megszentelő ereje légyen és maradjon veletek, Ámen.” És ekkor azt éreztem, hogy az egész szószék felborult velem és én leesek. Minden erőmmel belekapaszkodtam a szószékbe, bele is sajdult a tenyerem és leborultam a szószék karfájára, úgy tettem mintha imádkoznék. Valójában annyira megijedtem, hogy kicsit ki is józanodtam. A hangomat jól kiengedve kezdtem hirdetni az isten igéjét. A gyülekezett tágra nyílt szemmel nézett rám, tetszett nekik, hogy a diák bortól felhevülve mélységes átéléssel szónokol. Ennek az lett a következménye, hogy a szokásoshoz képest dupla mennyiségű pénzadományt adtak össze számomra aznap.

Ez a jelenet másoknak is emlékezetes lehetett.

De még mennyire! Már egyetemi tanár voltam, amikor eljött hozzám a zempléni erdészet akkori főmérnöke. Az mondta nekem: "Laci, elviszlek vidékre, végig nézzük Borsod, Abaúj és a Zemplén legszebb erdeit." "Örömmel megyek" – válaszoltam. Visszafelé utunkban megkérdezte, hogy lenne-e kedvem megnézni Tompa Mihály emlékmúzeumát Kelemérben". Persze, hiszen pataki diákkoromban itt voltam először legációban." A múzeum előtt egy idős, szikár ember fogadott minket. Intelligensen, szeretettel beszélt Tompa Mihályról, Petőfiről, Vörösmartyról és azt éreztem, hogy egyre inkább nekem mondta gondolatait. Egyszer csak így szólt: "Ugye te Lőkös vagy?" De nem a héti Lőkös, hanem az alsószuhai. Válaszoltam, hogy: "Igen". "Te voltál itt diák korodban legációban." Én ekkorra már idősebb és ősz hajú ember voltam, és így is még felismert. Érthető, hogy akkor igazán meghatódtam. Majd azt mondta. "Tudod, hogy akkor te egy kicsit berúgtál, de ezt akkor nem írtam meg Patakra." Ha megírta volna, akkor kidobtak volna a tanítóképzőből.

(folytatjuk)

Réti (L.) László – Madarász Imre