„Az együttműködés továbblépésünk feltétele” – Beszélgetés dr. Sikos T. Tamás egyetemi tanárral

– Professzor urat milyen személyes, szakmai és társadalmi motivációk késztették pályázata benyújtására?

– A Szent István Egyetem az ország egyik meghatározó egyeteme. Az itt dolgozók együttműködésével nagy horderejű elképzeléseket lehet megvalósítani. Erősen motivált, hogy életpályám egy meghatározó szakaszában nyílt meg a lehetőség a pályázásra, és hiszem, hogy ennek a kihívásnak eleget tudok tenni. Érzek magamban annyi energiát, hogy magammal tudjam ragadni kollégáimat és közös munkával kormányozzuk az egyetem hajóját a készülő felsőoktatási törvény által várhatóan gyökeresen megváltozó vizeken. Életkoromat tekintve is – 58 éves vagyok – elegendően sok oktatói, kutatói és vezetői tapasztalatot szereztem, és azt is világosan látom, hogy nem kell mindent kitalálni. Nem baj, ha begyűjtjük és hasznosítjuk a világ más egyetemein bevált módszereket, megoldásokat annak érdekében, hogy hatékonyabbak és eredményesebbek legyünk. Bár folyamatosan változik a koncepciója, mégis, sejtjük, hogy mi lesz az új felsőoktatási törvényben. A változásokra és az azokból fakadó változtatásokra gondolatilag fel kell készülnünk. Kétség nem férhet hozzá, hogy az előttünk álló rektori ciklus meghatározó lesz a Szent István Egyetem életében. Ebben a 4-5 évben kell kiforrnia magát olyan univerzitássá, amelyben kialakul a karok egységes és együttműködő, a feladataikat hatékonyan ellátó rendszere. Tudatosan hangsúlyozom az együttműködést, mert ez továbblépésünk feltétele.

– Melyek azok kulcskérdések, súlypontok, amelyek köré szervezi törekvéseit?

– Oktatnunk és kutatnunk kell – hiszen intézményünk ettől egyetem. A körülmények, a munkaerőpiac igényei azonban folytonosan változnak. Támogatom, hogy az egyes karok – anélkül, hogy más karok érdekeit sértenék – nyissanak az igények felé, döntsék el, hogy hol, mit oktatnak – ha arra hatékonyan képesek. Piackövető, piacszerző, sőt, piacnyitó aktivitásuk nélkülözhetetlen. A Szent István Egyetem egy a felsőoktatás versengő szereplői között. Ebben a versenyben rengeteget számít, hogy milyen képzési szinteket találni az egyes karokon. Nagymértékben ettől függ a karok, s az egyetem presztízse. Sajátos helyzetünk abból adódik, hogy egyes karainkkal szemben egyetemek állnak a piacon, legyen szó, például, a közgazdász vagy a gépészmérnök képzésről. Olyan egyetem azonban nincs Magyarországon, amelyikben a Szent István Egyetemen tapasztalható mixben, de úgy is mondhatjuk, kombinációban szerepelnek a tudományterületek. Ha a versenyben a topra akarunk kerülni, ez az egyediségünk még kevés a boldogsághoz; a sérelmeket, amik vannak, félre kell tenni, s újfent az együttműködést hangsúlyozom az előre jutás érdekében és annak feltételeként. Külön-külön legyőzhetők vagyunk – néhány különleges terület, mint például az állatorvos-képzés kivételével – együtt azonban, ha jól sáfárkodunk tudásvagyonunkkal, nem.

A következő súlypont a gazdasági transzparencia, az egyetem átlátható működése. A mai egyetemek olyan feltételek között léteznek, hogy nem elég oktatni és kutatni, hanem elkerülhetetlenül menedzselni kell az intézményeket a minél több hallgató megnyerése érdekében. Olyan menedzsmentet képzelek el, amely megfelelő hatáskörökkel rendelkezik és az egyetemet szolgálva a karok érdekeit is képviseli, azok érvényesülését segíti, de legfőképp koordinálja azokat. A jelenlegi helyzetben a válságmenedzselés kifejezés használata is indokolt. Ismételten kiemelem, ha megfelelünk a felsőoktatási piac kihívásainak, akkor van esélyünk arra, hogy a Szent István Egyetem kiforrja magát.

Harmadikként a pályázati rendszer megerősítését említem, amelyet a menedzsmentnek kell irányítania, és amely területen ismét csak az együttműködés a kulcsszó. Ma már nem fordulhat elő, hogy több kar ugyanabban a témában külön-külön pályázzon. Összehangolva, együtt erősebb és ütőképesebb lehet a pályázat. Ez sem újdonság, érdemes átvenni mások tapasztalatát, módszertanát. Napjaink példája, hogy a Pécsi Egyetem 32 partneregyetemet fogadott társul egy nagy uniós pályázatban, neves nyugati és számos kelet-közép-európai intézményt. Nekünk is ezt a példát kell követni, nem irreális, de az önbecsülésünket erősítő kezdeményezésekkel.

– A mi egyetemünk tehát nem agráregyetem, nem Műegyetem és nem Közgáz. Akkor milyen lesz?

– A tradícióktól nem kell elrugaszkodni, a múltból tudjuk a jövőnket felépíteni. Sikerült megőriznünk azokat az értékeket, amelyekkel az egyetem – és jogelődjei – mindig vezető intézménye volt az országnak, vagy az adott régiónak – ezeket erősíteni és a profilunkat bővíteni kell. Csak az előnyünkre szolgálhat, ha értékeinket számon tartjuk, kiválóságunkat számszerűsítjük, és teljesítménykritériumokat érvényesítünk.

Nincs olyan erőforrás, amely az embert pótolná. Kiváltképpen az egyetemen. Ezért egy olyan életpálya modellt szeretnék megalkotni, amely az oktatói gárda részére kiszámíthatóvá teszi a pályán való haladást a diákköri munkába kapcsolódástól a professzorságig. Ez hosszú folyamat, de ha jól megalapozzák, s ha jól működik, akkor végig lehet jutni rajta. Rendkívül ösztönző, ha az ember ismeri a szakmai előrehaladás lépcsőfokait, az egyes szakaszok teljesítésének követelményeit.

– Időben vagyunk még ehhez a Szent István Egyetemen?

– Igen, bár tudom, hogy bizonyos generációk már most hiányoznak. De változtatni mindig lehet a fennálló állapotokon. Az egyetemek értékelésében a minősítettek száma ma perdöntő. Elképzelhetetlen, hogy ne professzorok töltsék be azokat a posztokat, ahol rájuk van szükség. A felsőoktatás intézményi struktúrája jelentős változás előtt áll és benn, az egyetemen is számos olyan fiatal van, aki képes az előrelépésre, csak utat kell nekik nyitni. Tapasztalataim szerint, ha az embereknek kijelölünk egy pályát, amelyen az előrejutást korrekt szabályok teszik lehetővé, akkor még többet is nyújtanak annál, mint amit vártunk tőlük. Belső kényszer alakul ki bennük, ami motiválja őket. Akiben ez nem alakul ki, abból persze sosem lesz jó oktató és kutató.

– Pályázatában erőteljes gyakorlati orientáció is érzékelhető.

– Rendkívül fontos a partnerség. A Szent István Egyetemre 2006-ban jöttem és elsőként a regionális és környezeti gazdaságtan mesterszak indítását oldottam meg. Harmadik éve küzdök a regionális tudományok doktori iskola akkreditációjáért. Egyiket sem lehetett volna eredményesen folytatni, ha nem építek az Akadémia különböző kutatóintézeteiben dolgozó kollégák segítéségre, kapcsolatrendszereire. A tudományterületemen végzett munkám pedig nem is értelmezhető a gyakorlattal ápolt kölcsönkapcsolatok nélkül.

– Hogyan értékeli az egyetem önfinanszírozó képességét?

– Ezt jelenlegi pozíciómból nem ítélhetem meg. Hogy miként lehet bizonyos forrásokat átcsoportosítani, az is összefügg az ismeretek meglétével. Talán vannak olyan párhuzamosságok, amelyeken változtatni kell. Biztosan a hatékonyság javítását szolgálná, ha a papír alapú rendszert elektronikus váltaná fel. Elősegítené a már említett transzparenciát és kevesebb fa kivágását lehetne a számlájára írni. De az önfinanszírozó képesség erősítése – ami újfent elkerülhetetlen – több forrásból képzelhető el. Az egyik a kormányzati lobbi, amiben szerintem kicsit el vagyunk maradva. A másik a pályázati vonal. Ezen a területen, úgy látom, jóval nagyobb lehetőségek vannak, mint amiket kihasználtunk. Tehát ezért is elkerülhetetlen, hogy a gazdálkodáshoz szorosabban kapcsoljuk a pályázati tevékenység irányítását és koordinálását. Harmadikként a piaci források bevonását, az egyetem tudásbázisának csengő forintokra való váltását említem. Nagyon sok területen lehet előre lépni. Ha csak a sajátomat nézem, a „kereskedelmi iparág” számos rövid, jól eladható képzési programokat igényel. A mindennapok tudását kell átadni, nem egyszerűen a magyarországi hálózatoknak, hanem a kelet-közép-európai régió áruházláncainak. S ebben mindenki részt tud venni, gépészeknek, építészeknek közgazdászoknak, a környezettudományokat oktatóknak adhat kenyeret ez az egyetlen terület. Szükség van ehhez egy olyan kataszteri rendszerre, amely hitelesen informál arról, ki, mit, hogyan kutat és oktat.

– Tapasztalatai szerint van-e különbség e kezdeményezések iránti fogadókészségben a fejlett Nyugat és a mi állapotaink között?

– Csak remélni tudom, hogy nincsen. Én is kitanultam, hogy a változtatási szándék, a nagy dinamikával elkezdett munka nem mindig okoz osztatlan sikert. Nem biztos, hogy mindig örömmel fogadják, ha az ember az ambícióit meg is akarja valósítani. Nemes célért azonban érdemes felelősséget vállalni, s ha elérjük, annak magas a szakmai hozadéka. Bizonyára sok vitával jár majd, de ha Szent István Egyetem jól pozícionált intézménnyé válik, megéri a fáradozás. Pályázatom beadása előtt és után nem ígértem senkinek mást, mint együttműködést, korrektséget és szakmaiságot, ami az értékrendemből következik és a hitvallásomnak is megfelel. A tudományos pályán elindító professzorom szerint egy dolgot kell megtanulni, ami nagyon fontos: az emberekkel való bánásmódot, az emberekkel való együttműködést. Én építettem már egy csapatot, amely jól és hatékonyan működött – a végén úgy is, hogy én már nem is kellettem hozzá.

– Az egyetemi közélettel kapcsolatban milyen újítást tart fontosnak?

– Engedje meg, hogy ismét visszatérjek az emberi erőforrásra. S, ha kiemeltem a menedzselést, hozzátegyem: az egyetem nem vállalat, hanem tudományos műhelyek együttese, s ahol ilyen műhelyek működnek, ott a viták a munka természetes velejárói. A Szent István Egyetemen is szeretném kezdeményezni a junior kutatók fórumának és a szenior kutatók napjának a rendszeres meg-tartását. Ezeken az alkalmakon a kutatók bemutatják, ki, hol tart szakmai fejlődésében. Rendkívül fontosnak tartom, hogy elsősorban a doktoranduszok pályatársaik közösségében ismerjék meg, hogy ki, milyen ügyesen haladt előre, esetleg hol maradt el, milyen szakmai tévedésben jár. Erre azért is szükség van, mert a hiányosságokat nem a munkahelyi vitákon, nem az éles vitákon olvassák a fejükre, hanem folyamatos visszacsatolással segítik a fejlődésüket. Úgy gondolom, hogy a tudományos viták iránti vágy mindenkiben benne él, aki a tudományos megismerés mellett kötelezte el magát. Miért ne élnénk ezzel a lehetőséggel, ha az egyetemi közéletre is frissítő hatást gyakorol?!