Dr. Vas Attila
(1938-2010)
Nekrológ helyett…
Elmúlás…
Az elmúlás életünk része, szoktuk mondani: jöttünk, mert születtünk, tesszük a dolgukat ember módjára, majd elmegyünk és átadjuk helyünket az utánunk következőknek. Ezt a racionális folyamatot, mint cáfolhatatlan tényeken nyugvó törvény, észérvek alapján el kell fogadnunk. Csakhogy ha ember módjára tesszük dolgunkat az ésszerűség önmagában nem elég, lelkületünk legalább ugyanilyen fontos. Az érzelem síkján ezt a gonosz szót, az elmúlást, valójában tagadjuk. Szívünk mélyén tudjuk, hogy van, de nem akarunk tudomást venni róla.
Nekem sem jutott eszembe az elmúlás, amikor 1969-ben a szabadszállási laktanyában megjelent egy zömök, életvidám fiatalember, Vas Attila, a Gödöllői Egyetem ifjú oktatója, hogy Géptanra tanítson bennünket, megalapozandó az egyetemi éveket, meg azt a 41 éven át tartó barátságot, amit Attila nekem ajándékozott.
Akkor sem az elmúlás volt a vezérgondolatom, amikor 1972-ben – már egyetemi hallgatóként – oktatói szobájában ülve végighallgattam hasznos tanácsait egy kezdődő tudományos diákköri tevékenység sikeres lefolytatásához, amivel – most már tudom – meghatározta az egyetem után életutamat is.
De a diplomaosztást követően sem jutott eszembe ez a gonosz szó, amikor bementem alig 9 m2-es szobába és úgy fogadott: gyere helyet csináltam neked, legyél kollégám!
Évtizedeken át önzetlenségből egyenrangú partnerének fogadott az oktatásban, a kutatásban és a műszaki fejlesztésben egyaránt. Szakmai irányításával máig érvényes és a jövőbe mutató megállapításokat tartalmazó tanulmányok, szabadalmak születtek a hazai terményszárításról, a bioenergetikáról és a mezőgépészet aktuális kérdéseiről. Megadatott számomra az is, hogy több mint 200 vele jegyzett publikáció részese lehessek.
1994-ben, amikor a GATE Mezőgazdasági Gépészmérnöki Karának dékánjává választottuk, helyettesévé fogadott. Így testközelből tapasztalhattam meg elkötelezettségét, szakmai irányító munkáját, mindennapi harcát, amit a Kar megerősödéséért vívott, miközben békés, kollegiális viszonyt tudott ápolni legádázabb ellenfeleivel is.
És a jövőbe látott. Tudta, hogy a Karnak erős szövetségesekre van szüksége és tudta, hogy nem csak meg kell felelni a kor kihívásainak, hanem elébe kell menni. Az Ő dékánsága idején jött létre – és mind máig működik – a hazai egyetemi szintű gépészmérnök képző intézmények dékáni kollégiuma. Az Ő vezetésével és szakmapolitikai erőfeszítésének eredményeként indult el Karunkon az egyetemi szintű gépészmérnök- és műszaki menedzserképzés.
Közben tudományos műhelyt vezetett a gépjárművek a motorok és a hőtechnikai berendezések nemzetközi színvonalú oktatására, kutatására.
Vas Attila a mezőgépészet nagytekintélyű professzora volt, akit szakmai ellenfelei – ha voltak ilyenek – tisztelték, tudományos érveit elfogadták. Barátai, kollégái őszintén szerették, mert sokkal inkább tartotta fontosnak, hogy kollégáival baráti kapcsolatot ápoljon, minthogy tudományos babérokat gyűjtsön. Szerény volt, de megtehette, mert volt neki mire. Most, hogy elment, olyan szakmai, tudományos életművet hagyott ránk, ami hosszú ideig útmutatást jelenthet számunkra, és amiből hitet meríthetünk.
Kedves Attila, szeretett Barátom!
Tanárom, mentorom, kollégám, atyai jó barátom voltál. Nagyon kevés embernek adatik ekkora szerencse. És látod – micsoda torz fintora a sorsnak – most amikor kollégák, barátok és tanítványok, vagyis az egész mezőgépész társadalom nevében kell búcsúznom tőled, most jut eszembe az elmúlás. Mert valami visszavonhatatlanul elmúlt.
Vizsgálom lelkem mélyét, vajon elmondtam-e és mi mind a hátra maradt kollégák elmondtuk-e időben, mielőtt a pillanat elmúlt, hogy mennyire tiszteltünk, becsültünk, szerettünk.
De az elmúlás nem elfeledés. Te nem csak egyszerűen elmentél, hanem nyomot hagytál magad után, mert maradandó értékét teremtettél.
Engedd meg, hogy higgyem: Te most előrementél szállást csinálni. Berendezed ott is a kis szobát kettőnknek, a Tanszéket, a Kart közvetlen munkatársaidnak, előkészíted a helyet az Akadémia Agrár-műszaki Bizottságának és a Mezőgépészek teljes családjának.
Engedd, hogy higgyem: csak átmenetileg búcsúzunk. Te vársz bennünket odaát, hogy folytassuk azt a közös munkát, amit most kénytelenek vagyunk megszakítani.
És bizonyos lehetsz benne, hogy mi majd megyünk. De amíg megérkezünk, pihenj békében…
Dr. Beke János
